Debrecen… Debrecen…
Namármost. Az úgy volt, hogy sikeresen találtam munkát. Csupa véletlenek sorozata miatt. Pénteken elmentem egy szórakozóhelyre, bepróbálkozni. Mivel úgy éreztem az nem az én világom, maradtam a jól bevált témával. Hát igen… Kocsmák. De hogy mennyi van itt Debrecenben. Egyszerűen megszámolhatalnul sok. Majdnem az összeset bejártam péntek-szombat, és már ezredszer hallottam azt a mondatot, hogy köszönjük, de nincs szükségünk segítségre, amikor az utolsó helyen… (Jó persze, mindig az utolsó hely az utolsó hely ahol próbálkozunk, mielőtt felvesznek…) Mondtam a szokásos monológomat, hogy Európaszerte úgymond ismert csapos vagyok, mondtam, hogy adok neki elérhetőségeket régi munkahelyeimhez. Őt úgylátszott azonban nem érdeklik múltbéli tevékenységeim. Azt mondta: – Kevesebb beszéd, több munka. Először is, csapolj nekem egy pofa sört. Aztán mikor gyönyörűen, szép habbal, eléraktam egy korsót, el volt ámulva. Rögtön mondta, hogy már jöhetek másnap dolgozni. Én meg hát persze beleegyeztem. Miért is ne?
Ezt szeretem. Tehát ezt csinálom. Tegnap akkora forgalom volt, mint egyébként egy egész héten (a tulaj elmondása szerint). Igaz, hogy az egész hely tele volt, de láttam én már tömeget kocsmában. Ahhoz képest ez nem volt semmi.
Tudom, hogy káoszba csöppentem, igen. Viszont már nem akartam járni az országokat. Úgy gondolom végleg ittmaradok. Nem fogok többé az országból sehova se menni. Egyszerűen elegem lett belőle. Mindent meg lehet unni egyszer. Ezt is. Lám-lám. Hiába volt nagyon csodálatosnak kinéző, azért az igazi pihenés hiányzott belőle. És, hogy magyarul beszélhetek a vevőkkel, az már nekem teljes kikapcsolódást jelent.
Így most úgy vélem, lezártam egy korszakot. És egy újabb kezdődik. Változások lehetnek még kilátásban, de örömmel nézek elébük.
Így hirtelen most ennyi. Majd még írok.
/NMP, köszönöm, hogy ily hosszú idő után is megmaradtál olvasómnak 
/
